A dohányzás története Kr. e. 5000–3000 évre nyúlik vissza, amikor is a mezőgazdasági terméket Dél-Amerikában termeszteni kezdték és a legelső időktől fogva égetés útján, a füstjének belélegzésével fogyasztották. A dohány elégetésének gyakorlata hamarosan a vallási rítusok részévé vált a régi korok embere számára a füst Istennel, vagy az istenekkel való kapcsolat jelképe.

Mivel a dohány általánosan elfogadott kereskedelmi árunak számított, a keleti- és észak-amerikai törzsek tagjai, erszénybe kötve nagy mennyiségű dohányt hordtak magukkal, és szertartások keretében vagy egy alku megpecsételéseként pipában szívták el. Életük minden szakaszában, még a gyermekkorban is pipáztak ilyen alkalmakkor.
E népek hiedelme szerint a dohány a Teremtő ajándéka, és a kifújt dohányfüst az egekbe emeli az ember gondolatait és imáit, szándékait.

A dohányt, a dohányzáson kívül még számos más módon használták, például gyógyszerként, fülfájás és a fogfájás esetén fájdalomcsillapítóként, időnként borogatásként. A sivatagban élő indiánok szerint a dohány elszívása, különösen, ha a dohányt a kis sivatagi zsálya (Salvia Dorrii) leveleivel vagy az indián balzsam, más néven köhögésgyökér (Leptotaenia multifida) gyökereivel keverik, jól gyógyítja a megfázást, sőt kifejezetten előnyös asztma és tuberkulózis kezelésére.

A békepipa, avagy a dohányzás születése
Jacques Cartie francia felfedező publikálta 1538-ban. Az észak amerikai “indiánok” (mert akkor már így említették a bennszülötteket) életéről, szokásairól, többek közt a pipázásról és az ahhoz kapcsolódó ceremóniákról részletesen írt. Megfigyeléseit 1535-36-ban tette az irokéz indiánoknál. Hosszabb ideig élt táborukban, megtanulta nyelvüket, részletes, beszámolót írt az általa megismert törzsek, társadalmak életéről. Ott, az amerikai kontinensen, Mexikótól északra fejlődött ki a maihoz leginkább hasonló pipázási “módszer”. A dohányzás ekkoriban túlnyomórészt kultikus jellegű volt. Jól konstruált, szépen díszített, faragott pipákat használtak. Csak férfiak dohányoztak, pipájuk fontos felszerelési tárgyuk volt, amitől halálukkor sem akartak megválni. Megesett, hogy elfelejtették a halott harcossal együtt eltemetni fegyvereit, de pipáját soha. A pipafüstöt szentnek tartották, egyenesen a Nagy Szellemtől valónak. Mondáik szerint ugyanis, amikor Manitou, (“… a Teremtés Ura, akinek lábnyomából kél fel a Nap, s akinek ujjait a folyók folyása követi …”) megelégelte a törzsek háborúskodását, alászállt a földre, egy hatalmas vörös sziklából letört egy darabot, abból pipát faragott, s annak füstjével hívta egybe valamennyi törzs vezetőit. Az egybegyűlt főnököknek azután szózatot tartott, melyben megrótta őket túlzott harciasságukért és békességre intette őket. Befejezésként, mielőtt szféráiba visszatért volna, elszívatott velük egy pipadohányt, s attól fogva szent volt a béke. A közös pipázásnak nagy jelentőséget tulajdonítottak, komolyan vették a hozzá kapcsolódó szokásokat, szabályokat. Jelentős dolgokban hozott döntések esetén, fontos megegyezések alkalmával a tárgyaló felek együtt szívtak el egy pipát, a felszálló füst tanúsította a Mennybéli előtt, hogy a megegyezések mintegy megpecsételték. Főben járó vétségnek, nyilvánvaló szentségtörésnek minősült egy ekképpen szentesített egyezség megszegése. Kiemelt fontossága, különleges jelentősége volt a Békepipának, és ekkor figyelt fel arra először az európai ember, hogy milyen nagy barátság és megbecsülés jele a dohánnyal való megajándékozás, az együtt való pipálás a bennszülöttek szokásrendszerében. Jaques Cartier révén került Európába és az európai irodalomba a békepipa fogalma. A kalumet (calumet), a békepipa hagyománya. A kalumet szó francia eredetű. Nádsípot, pásztorsípot jelent a francia nyelvben, minthogy az első európaiak nádszálnak, sípnak nevezték a karcsú, feldíszített vöröskő fejű pipákat. Hiszen nem tudták, hogy mi az.

Az indián világ jelképe. A pipaszívás szertartása szinte minden síksági törzsnél azonos volt. Csak ritkán fordult elő, hogy a dohányt élvezetszerző, pszichésen oldó hatása miatt szívták volna. A pipa, mint kultikus tárgy maga az indián mikrokozmosz. Színei, díszítése, toll és lószőr függőinek motívumai az indián hitvilágban a világegyetem alkotórészeinek felelnek meg.

A békepipa a békeeszmény különleges megerősítése – afféle diplomata-útlevél. Aki magánál hordja, bántatlanul átlépheti az ellenséges határokat. A pipa, mint útlevél: beléphet hozzánk, békét hozott magával, hiszen a mindenség üzenete, Manitou jelképe, a pipa van nála. Ezért is válhatott a dél-minnesotai bánya, a pipakövek lelőhelye az indiánok számára örök időkre a béke földjévé.

„Orvosságos emberek”, varázslók, a törzsek megbecsült öregjei őrizték és napjainkban is őrzik a szent pipákat. Díszesen hímzett bőrtokban rejtették el az avatatlanok szemek elől, s csak akkor vették elő, ha fontos elhatározásaikat, fogadalmaikat a szent pipa füstjével is meg akarták erősíteni, ha a közeledő idegent bizalmukba, barátságukba fogadták. Az indián törzsek maguk is számtalan véres csatát vívtak egymással, a békepipa elszívása és néhány törzsnél a pipaszívás szertartását követő „kalumettánc” eljárása után mindig hosszú időre megbékéltek. Az első találkozáskor az indián törzsek és nemzetségek főnökei és varázslói először mindig a békepipát nyújtották a fehér ember felé is!

Ez a szokás már Jacques Cartie előtt sok ezer évvel is elterjedt volt, hiszen a mayák Kr.e. 3-5 ezer évvel már használták a pipát és benne a dohányt.

Így volt ez akkor is, amikor Kolumbusz hajói partot értek. Bár a dohányzást hamar kipróbálták, még több, mint 100 év kellett ahhoz, hogy Jean Nicot (1530-1600, akiről a nikotin lett elnevezve) a Portugál udvarban tett kerítői megbízása során megtalálja a dohányt és a növényt, majd bemutatta Medici Katalinnak, aki azonnal megszerette és innen már rövid időn belül, néhány évtized alatt a dohány Európa hatalmasságait is kábulatba ejtette. A cigaretta a pipa előkészített változata, eleinte „szipkában” szívták, ami jobban hasonlított a pipázásra, mint az a szokás, amit ma ismerünk.

Történt, hogy IV. Murád (1623-1640-ig uralkodott) oszmán szultán, elsőként kísérelte meg az egész birodalmában a dohányzási tilalom bevezetését, a közerkölcs és az egészség védelmében – nem járt sikerrel.

IV. Jakab, angol király az új divatnak úgy próbálta útját állni, hogy 1604-ben 4.000%-os adóemelést vezetett be, a rendelet teljesen hatástalannak bizonyult, mivel ekkortájt már 7.000 dohánykereskedő működött, csak Londonban. Innentől a dohányzás terjedését már nem lehetett megállítani. A mag szárba szökkent, Euróba és Ázsia népei nyakló nélkül használták a dohányt. Az indián törzsek vénei megbotránkoznának ezen a mértéktelen viselkedésen.

A vízipipa (nargile) történetéből egyetlen gondolat elegendő számunkra:

“A cigaretta az ideges, rohanó, versengő embereknek való… Amikor nargilét szívsz, van időd gondolkozni. Nyugalomra és toleranciára tanít, és megtanít értékelni a jó társaságot.”– tartja a török hagyomány.

Ez nem sokat változott az indiánok kora óta.

Mi az, ami lényeges a dohányzás történetéből és segítheti a leszokás folyamatot?

Hosszú út vezetett eddig a felismerésig, az eredmény mégis egyetlen szó a „kapcsolat” a többi emberrel, a többi néppel, a barátokkal, a csoporttal melyhez az egyén tartozni szeretne.

Akivel egy indián a dohány révületébe esik, attól nem tart, hogy a révület alatt megtámadja őt, tehát a vele kötött béke valódi. Hiszen, aki dohányzik, az békében él a többiekkel, tartozik hozzájuk, jó kapcsolatban van velük.

Amikor egy élethelyzetben az egyén választ a dohányzás és a nem-dohányzás között, azt is választja, hogy tatozik-e az adott csoporthoz vagy sem. Egy 16-18 éves élethelyzetben jó érzés tartozni a jófejek csoportjához és dohányozni velük és rossz érzés nem dohányozni és nem tartozni hozzájuk. Amikor az egyén választ, mindig a kisebb feszültséget okozó megoldást választja. Kisebb rossz dohányozni, nagyobb rossz egyedül lenni, barátok és jófejek nélkül. Amikor az egyén szeretne a cigarettától megszabadulni, a “rossz nem-dohányozni és egyedül lenni” érzése jelenik meg erőteljesen. Az egyén úgy érzi, hogy csak akkor tud megnyugodni, ha rágyújt és a “dohányzás + jófejek” érzés választja ismét.

Sebők Zsolt

Képek: wikipedia.org