Köszönettel és hálával tartozunk mindazoknak, akik bizalmukkal megtiszteltek, és hozzánk fordultak, hogy segítségükre legyünk a dohányzásról való leszokásban.
Az elmúlt időszakban sokan kerestek minket fel ezzel a kéréssel. Az itt olvasható köszönetnyilvánítások tőlük érkeztek:
A dohányzás és én – én és a dohányzás…
avagy a csata ami bő húsz évig zajlott.
Az eltelt idő alatt többször rövidebb-hosszabb időre megváltunk egymástól, volt, hogy a terhességem okán, volt, amikor egy műtét utáni állapot buzdított, volt, hogy az „agyban eldöntöttem” fejezet következett, volt olyan is, amikor úgy éreztem, mindenben tudok határozottan, keményen dönteni… ebben miért is ne? Szóval számtalanszor leraktam, aztán újra és újra visszatértem. Tavaly már mosolyogva jegyeztem meg, egy 2 hónapja tartó nikotinmentes időszakban: Most nem dohányzom, de nincsenek illúzióim. És lőn- ismét cigi volt a kezemben, ismét a dohányosok táborában voltam. És valóban már nem voltak illúzióim.
Aztán, ott ültem Zsoltnál, meleg teát szürcsölve vártam, mi történik? Persze előtte azért elszívtam még egyet, egy utolsót.
Tudatosan készültem, az előtte való hetekben figyeltem magam, mit érzek, hogyan jelez a testem, ha jön a hiány, mit teszek, ha mégsem gyújtok rá, stb. Nem először tettem így, mégis úgy éreztem, ez most más lesz.Eddig fontos volt, hogy találjak valami nagyszerű, mindent felülmúló, abszolút önkifejező indokot, miért teszem le a cigit? Mert ugye azt mondják, akkor működik igazán, ha ez felülír mindent. Nekem most teljesen átlagos az ok: a párom nem dohányzik, ezért én sem szeretnék rágyújtani.
A kezelés után könnyűnek, szabadnak éreztem magam, de tudtam, idővel jön majd a feketeleves. És jött is, kár szépíteni. Ment az agyalás, alkudozás, kérdések tömege: milyen egy dohányos? És milyen egy nem dohányos? Miért baj, ha valaki rágyújt? Hogyan jutalmazom magamat ezentúl? Mi történne, ha most elszívnék egy cigit? Attól még ugye nem leszek rossz ember? Mi van, ha csak egy szálat?…stb. Ördögi csata volt, de csak agyban. Semmi testi tünet, semmi éhínség, semmi remegés! Így hát nem is éreztem szükségét, hogy kezembe vegyek egy cigit és meggyújtsam. Néha, ha nagyon kellett, felsóhajtottam és hangosan kimondtam: Jaj, de rágyújtanék! Ennyi…
Pár hete az egyik képzésen egy érdekes feladatot kaptunk. Párt kellett választanunk magunknak és bő tíz percen keresztül „utánozni” kellett a másikat, mintha belebújnánk a bőrébe. Egy fiatal srácot kaptam páromul, aki kissé feszengve ment bele ebbe a helyzetbe, és néhány perc múlva, jobb ötlet híján kiment az erkélyre. Mosolyogva követtem, tudtam, most rá fog gyújtani. Azt is tudtam, nekem ezt nem kell megtennem, csak, ha úgy döntök.
Melléültem, nyúltam a cigarettás doboz felé, kivettem egy szál cigit, kezembe vettem, és anélkül, hogy meggyújtottam volna, beleszívtam, kifújtam a füstöt, leráztam a hamut… ugyanúgy, ahogyan ő tette. Egy rövid villanásnyi időre átsuhant az agyamon, hogy meggyújtom, aztán mégsem.
Most úgy érzem, ez az utolsó leszokásom. 2013. október 22. 12.30 – azóta nem gyújtotta rá.
Köszönettel, Gombos Brigitta
Idea Tanácsadó Iroda tulajdonosa
2014. március 1-e van.
Csak szeretném megköszönni a mai rám fordított időd, ugyanis nem volt hiába.
Nagyon furcsa dolog történt velem már hazaúton: érzelmileg egyáltalán nem akartam azonnal a kapuban rágyújtani (nálam minden változást eddig cigarettázás kísért: leszállok a buszról, kimegyek a kapun etc.). Megszokásból még rágyújtottam volna (szóval, mert így szoktam) de nem hiányzott. Gyümölcsöt és vizet akartam fogyasztani. Mondtad, hogy elkezdte magát rögtön tisztítani a test. Érdekes: a körútra érve, majd a Rákóczi úton sétálva egész egyszerűen nem tudtam közlekedni, csak úgy, ha a számon zsebkendő volt, annyira érzékeny lettem még a más eredetű füstre (szmogra, toxikus anyagra) is.Kaszás dülő – ahova utána mentem, a viszonylag zöldövezeti területekhez sorolható, ott a parkolóban tőlem sok-sok méterre beindítottak egy autót… csípte a torkomat a füst!
Esküszöm, hogy idáig normálisan közlekedtem! Ezek a dolgok nem zavartak!
Aztán hazaértem barátaimhoz, ahol most egy hónapig lakom… itt mindenki nagy bagós. Rettentően zavar a füst. Csak néztek, nem hitték el, hogy mi van (tegnap éjjel ebben az órában egymás után szívtam a cigiket).
Érzem, hogy lesznek nehéz pillanatok, de nem érzem azt a klasszikus elvonási tünetet. Inkább a tevékenységek szintjén érzem, hogy valami mást kell csinálni, mint eddig. A dohányosnak minden perce be van táblázva 🙂 most ezeket az üresjáratokat kell megtölteni élettel.
Holnap átköltözöm nagyihoz… ő sem dohányzik.
Kimosom a ruhatáram, és meditálok.
Neked minden jót és remélem, még majd megyek, más problémák okán, majd ha a kisbabával lehet már utazni, vagy valami.
Üdvözlettel:
Cs. Orsolya
A találkozót követő napon megpróbáltam, és nem tudtam visszaszokni a dohányzásra. Óráig elfelejtetem rágyújtani, majd este azon kaptam magam, hogy egész nap nem dohányoztam. Erre vágytam évek óta.
V. Mária
2013. április
Mikor olvastam a honlapodat, arra gondoltam hogy pont ez az, amire nekem szükségem van. Az elhatározás már egy ideje megvolt bennem, mégsem szoktam le a dohányzásról, úgyhogy arra gondoltam, belevágok és csak bíztam benne, hogy így végre meg tudok szabadulni a függőségemtől.
Sikerült is!
Energiával feltöltve jöttem el Tőled és azóta is nagyon pozitív élményként élem meg, hogy immáron lassan 3 hónapja nemdohányzó vagyok.
Egy percig nem szenvedtem és nem vágyódtam a cigi után és ez az, amit a hipnózisnak köszönhetek. Nemhogy nem jelentett nehézséget leszokni a dohányzásról, még külön örömet is jelentett, főleg hogy nem kellett változtatnom a szokásaimon (reggeli kávé, barátokkal való összejövetelek, amiknek fontos része volt a cigaretta )mivel nem éreztem késztetést, hogy rágyújtsak, még akkor sem, ha körülöttem mindenki dohányzott.
Azon ritka alkalmak egyike volt ez számomra, amikor azt kaptam, amire számítottam, úhogy ezúton is köszönöm!
Niki